DAISUKI -Harugasmi [ 7.rész ]

JiMin POV:

HoSeok mellett ülök egy hófehér szobában, egy széken. Az ágyon fekvő fiú gépekre van kötve, és kezdenek idegesíteni a csipogások. A kis kijelzőn lehet látni, hogyan ver HoSeok szíve.
Néha rámjön a sírás. Akkor megfogom kezét, majd összekulcsolom ujjainkat, és így sírok. Nem akarom, hogy baja essen. Ha ő meghal, akkor nekem végem...

Hogy lehet velem ilyen az élet? Nem, nem is velem. HoSeokkal. Miért? Nem tett a világ ellen semmi rosszat. Viszonzatlanul szeret két embert is.
Belegondolni is fáj, s szörnyű is.
Hogyan bírhatja, már évek óta azt, hogy nem viszonzom a felém táplált érzéseit?
Nekem szívem szakadna, ha Asumi nem szeretne viszont.
De ő erős volt, s bírta. Bírta, mert szeretett.
És bírni is fogja andig, amendig be nem telik neki a pohár.
Ami azt hiszem, ma történt.
Asumi most biztos nincs valami jól. Otthon van a fiúkkal, akik viszont tartják benne a lelket. Mármint... Ahj... Most inkább HoSeokkal kell foglalkoznom.
  A gépek már tényleg nagyon idegesítenek. Nem tudom, hogy hogyan verték meg szegényt...Ha én nem lennék, akkor most nem lenne ez.

Asumi POV:

Este alig tudtam elaludni. HoSeok szeret, és most miattam van kórházban. Nem megyek be hozzá, mert úgysem akar látni.
Miattam van minden. Miért kellett nekem elszökni? Ha most Japánban maradtam volna, akkor nem történt volna ez.
  
Sírva hagytam el a dorm ajtaját, és ChoHee-hez vettem utam. Nem volt még fent, de az ajtaja nem volt kulcsra zárva, így simán be tudtam menni rajta.
  Felvettem a földről cuccaim, és elindultam a reptér felé.
Vissza megyek. Nem akartam tönkre tenni senkinek sem az életét. Japán is jó, egy ilyen kis rohadéknak, mint én!
Korea! Persze, másoknak!
Nekem nem való az ilyen. És JiMint sem érdemlem meg!
Ő jobbat érdemel nálam...

***

Újra Japánban vagyok. Az út hosszú volt, de, talán megérte. Felhívtam Himikot, aki eljön ide értem.
  Az út szélén állok. A fülhallgató a fülemben van, és egy picit unatkozom. A szél is süvít, és már összeborzolta a hajam. Fázom is, és minden a bajom. Mit mondjak Himikonak? És a szüleimnek? Na meg, JiMinnek...? Mindenkit otthagytam. Senki sem fog szeretni. Mindenki megutál majd, és egyedül fogok meghalni, hat macskával, egy kis faházban, az erdő közepén.
Egy csukjás alak állt mellém. Nálam pár centivel magasabb, és piros haja van. Mondhatni helyes, de inkább félelmetes. Viszont most inkább elfutnék innen, ha lehetne, mert nagyon nem tetszenek az ilyen csukjás fiúk.
-Japán vagy?-kérdi.
Vajon miért kérdezte? Lehet csak flörtölni akar, de akkor szívta. Mert bármennyire sem szeretném most látni JiMint, attól még szeretem. Most magamnak is hazudtam. Igenis, hogy látni akarom. Azt akarom, hogy megint az ő karjai közt hajthassam álomra fejem. Az az este olyan szép volt...És az első csókom is káprázatos volt. Egy olyan érzést szabadított fel bennem, melyet még sosem éreztem egész életemben.
  -Igen...-válaszolom, a zenét leállítva.
Hirtelen egy másik ember lefogott, a csukjás fiú pedig bekötözte a szemem és a szám, majd valamivel le lettem ütve, és elsötétült minden...

JiMin POV:

HoSeok végre felébredt. Szemeit nehezen nyitotta ki. Körbe nézett a szobában, utána pedig rám emelte sötét íriszeit. Szemei csillognak, viszont alig látható benne az élet. Bőre is teljesen fehér lett.
-JiMin...-suttogta.
Hangja rekedtes, és elhaló.
-Hm?
Megfogta a kezem, és egy kis puszit lehelt rá. Egy könnycsepp csordult ki szememből, és végig folyt az arcomon. A leges legjobb barátom korházban van...miattam.
-Menj haza...Te is biztos éhes, és fáradt vagy. El leszek, nyugi. Pihenj egy kicsit.-suttogta.
Nem akarom itt hagyni. Mi van, ha csak rosszabb lesz? Ha nem javul az állapota? Akkor mit kezdek magammal...
-Biztos?
-Igen.
Felálltam, s elköszöntem tőle.
De pont, amikor kiléptem a szobája ajtaján, hosszú sípolás váltotta be a kis pittyegéseket. A szívem is kihagyott pár ütemet, a levegő pedig belém fagyott. Semmit sem hallottam hirtelen. Csak a sípoló hangot, majd a hevesen dobogó szívem.
Gyorsan vissza futottam, és megfogtam kezét.
-HoSeok!!! HOSEOK!!!-rángattam meg egy kicsit. A gépen egy egyenes vonal volt, és még mindig a hosszú sípolás hallatszott. Minden szertefoszlott. Azt hittem, hogy felépül...
-NŐVÉR!!!! VAGY ORVOS!!! ORVOST!!!-futottam ki a folyosóra.
Sírtam. Nem lehet az, hogy meghalt! Ő nem...Neki még élnie kell! Nem hagyhat engem itt!
Hirtelen térdeimre rogytam. Egy orvos futott el mellettem. HoSeokhoz tartott. Nem tudtam levegőt venni. Csak bámultam magam elé.
Hangos sírásba kezdtem.
Annyi emlék kezdett bennem kavarodni...Amikor az erdőben faágakkal harcoltunk... Az a legszebb emlékem. Az a nap, amikor a fiúkkal elmentünk a tengerpartra...Amikor oda mentünk este volt, és odafelé megálltunk egy benzinkútnál, ahol elaludtam. HoSeok pedig szépen betakargatott.
Annyira szép volt...És az együtt eltöltött időt semmi sem kárpótólhatja. Ahogy ezt a fiút sem. Az a sok koncert, s turné...
Egy nővér futott ide hozzám. Kétségbeesetten szólalt meg.
-Jól van?-térdelt le mellém.
Most legszívesebben csak ellökném, mert erről ő is tehet. Az összes orvos, aki ebben a tetves kórházban dolgozik!
-Nem lehet...-hajtottam fejem kezeimbe.
Az orvos fejét lehajtva sétált ki.
-Sajnálom...
Nem gondolkodtam, csak befutottam HoSeokhoz. Összekulcsoltam ujjainkat, és puszit leheltem kezére, ami jéghideg, s hófehér.
Fejem kezére hajtottam, s folytattam a sírást.
Lassan térdre rogyok. Az ágy szélére teszem kezem, ujjaimat pedig végig futtatom HoSeok kezén.
Becsukom szemem, arcom az ágyneműbe temetem.
-Ne menj el...Ne hagyj itt, kérlek!
De már nem válaszolt.
Levettem róla azt a kis műanyag szart, s ajkaimat ajkaira tapasztottam. Ezt muszály volt. Egy utolsó csókot adtam neki, ha már egész életében szeretett.
Teste jéghideg. Mindene.
Mellkasára borultam, és sírtam.
Nem lehet, hogy a leges legjobb barátom meghallt. Nincs többé...
Nekem már csak Asumi maradt.
Remélem, amikor haza megyek, akkor az ő karjaiban nyugodhatok meg, és sírhatom ki magam. Most nem akarok mást, csak őt.
-Kérem, Mr. Park, fáradjon haza.-jött be az orvos.
-Csak el búcsúzom tőle.
-Rendben.
Kiment.
-Szerettelek téged. Te voltál a legjobb barátom...És hiába nem vagy már velem, akkor is a szívemben fog lenni.  Sajnálok mindent...Sajnálom, hogy nem tudtam viszonozni a szerelmed...
Emlékszel, amikor az erdőben voltunk a fiúkkal? Milyen jó volt...
Szeretlek, és nagyon fogsz hiányozni. -sírtam.
Szipogva takartam le HoSeokot a takarójával, s kimentem.
-Én is szeretlekh...-jött egy hang mögülem.
-Mi?!-fordultam meg.
Nem. Nem. Nem.
Újra a kis pittyegések hallatszanak.
Oda futottam ágyához.
-Csókolj meg...-fogta meg kezem.
Ráhajoltam ajkaira. Kábé öt percig csókoloztunk, mikor leállt a szíve. Újra. És tuttam, hogy most már végleg. Boldog halála volt, hisz engem csókolhatott.
Arcán végig simítottam, s sírva elhagytam a korházat.

A dormhoz érve benyitottam az ajtón. Mindenki letámadot. Alig jutottam szóhoz, hisz mindenki a kérdéseivel bombázott, amikre nem nagyon szeretnék válaszolni. Nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy eltudjam mondani a történteket, részletesen.
-Mi történt? Hogy van? Mi a bajod? Asumi elment! HoSeokkal mi van?-mondtak egy csomó dolgot egyszerre. De mivan? Asumi mégis miért ment el? Most biztos magát okolja, amiért HoSeokot brutálisan megverték...Pedig ő nem tehet róla.
-Asumi elment?!
-Igen.-mondta V.
Átöleltem Jint. Újra sírni kezdtem. A könnyeim újra napvilágot láttak, és Jin pólóját kezdtem velük áztatni.
-Mindenki itt hagy engem...-szipogtam.
-Mert?
-HoSeok meghalt...-szorítottam még jobban magamhoz.
Képtelen vagyok megmoccanni. Túl gyengének érzem magam...
-Mi?!-mondták egyszerre.
-Igen...Leállt a szíve...
Lefagytak. Senki sem szól, csak lehajtották a fejüket.
Mindenki sírni kezdett. Hirtelen megszólalt a telefonom, ami Asumi nevét jelezte ki.

-Miért hagytál itt?-vettem fel.
-Jajj, hogy oda ne rohanjak! A kis drágicád velünk van, méghozzá jó helyen. Ja, és az a HoSeok gyerek...Hmm...Remélem kinyiffant. Gyere Tokióba, ha élve szeretnéd látni a te kis Asumidat! Ja, és hozz jó sok pénzt, ha nem akarod, hogy úgy járjon mint HoSeok.

Egy féfi hang szólt bele a telefonba. Hangja mély volt, de mégis fiatalos, és félelmetes.
-Mit mondott?-ült le Jin a kanapéra.
-Elrabolták...-rogytam térdre.
Miért van ez velem? Az a rohadék őlte meg a legjobb barátomat...Hogy tehette?!
-Ki?-guggolt le mellém NamJoon.
-Az, aki HoSeokot megőlte.