Kómásan sétálok le a nappaliba. Hajamba túrok, majd leülök Himiko mellé a kanapéra. Ő már fel van öltözve. Fekete haja be van fonva, s teát szürcsölget. Közben újságot olvas, de a TV is bömböl.
Sóhajt egyet, majd leteszi a poharát az asztalra.
-Asumi-san, ha lehet, legyél okos a suliba. Mennem kell munkába! Konichiwa!-állt fel, majd az ajtóhoz sietett. Felvette cipőjét, és kilépett a barna bejárati ajtón. Nem köszöntem neki. Eldőltem a kanapén, és lehunytam pilláim.
-Ha Himiko-san nem lenne...-sóhajtottam. Ha a nővérem nem lenne, akkor egy áldott reggel sem szólna hozzám senki. Hupsz...Suliba kell mennem! Ennyire még én se lehetek hülye! Péntek van, s nem Szombat! Csak nem kések el...
Eszeveszetten kezdtem öltözni. Komolyan úgy, mint egy örült.
Felvettem az iskolai egyenruhámat, és felkaptam vállamra fekete iskola táskám. Elkezdtem keresgélni a telóm is, ami a pulton volt, a konyhában. Az ajtóhoz siettem, csak előtte felkaptam egy cipőt.
Lihegve léptem át a küszöböt, majd fülembe betettem a fülhallgatót. Elindítottam egy jó kis Girugamesh számot, hogy fel pörögjek így reggel. Út közben egy ismerős hang zavart meg. Etsushi vállamra tette kezét, majd egy picit lelasította lépéseim. Mellém baktatott.
-Ahj Asumi-san! Ha nem hallgatnál rockot, akkor hallanád a szexi és férfias hangom!-állt meg előttem.
Fekete haja szemébe lóg -mint mindig. Bőrkabát van rajta, és egy fekete farmer.
-Biztos.-vettem ki a fülhallgatót a fülemből. Etsushi elmosolyodott, majd előkapta a telefonját.
-Láttál már Koreai fiút?-kérdezte.
-Nem. Mert?-indultunk meg egymás mellett sétálva. Nem nagyon vagyok vevő az ilyen dolgokra. Maradok a saját nemzetiségemnél.
-De régimódi itt valaki.-bökött meg.
-Igen, tudom. Régimódi vagy Etsushi-san!-nevettem el magam. Megrázta fejét, majd mosolyogva megfogta kezem. Így léptük át az iskola kapuját, majd ajtaját is. Az épületben már fogadott a sok ismerős gyerek -akik már szinte nem is gyerekek.
Mindekin egyenruha van; kivéve egy embert. Ő itt a nagy menő. Ő koreai. Nos, akkor még is csak láttam már koreai fiút. Minden lány érte nyáladzik, mert nagyon helyes. Szerintük. Szerintem olyan, mint egy normál ember. Ferde szem, oké. Pufi arc, oké. Nos, mi Japánok is valahogy így nézünk ki. Akkor miért esedezzek én is egy ilyenért?
-Szia Asumi-san...Ahogy ti mondjátok...Vagy ahogy mi; Annyeong Asumi-yah.-támaszkodott a szekrényemre rágóját mellém köpve. Mérgesen néztem rá.
DongSun vette a jelet, s nagyot sóhajtott.
-Huzz el innen, DongSun-ahh!-mondtam neki. A koreai ka/ke bigyuszt használva. Nagyot sóhajtott. Mélyen szemembe nézve elhagyta szekrényem.
Kezdem utálni Japánt. Olyan egyhangú...Vajon milyen lehet Korea? Mostanában sokan beszélik, hogy gyönyörű. Nekem is oda kéne mennem. Annyira hívogat...
Sóhajt egyet, majd leteszi a poharát az asztalra.
-Asumi-san, ha lehet, legyél okos a suliba. Mennem kell munkába! Konichiwa!-állt fel, majd az ajtóhoz sietett. Felvette cipőjét, és kilépett a barna bejárati ajtón. Nem köszöntem neki. Eldőltem a kanapén, és lehunytam pilláim.
-Ha Himiko-san nem lenne...-sóhajtottam. Ha a nővérem nem lenne, akkor egy áldott reggel sem szólna hozzám senki. Hupsz...Suliba kell mennem! Ennyire még én se lehetek hülye! Péntek van, s nem Szombat! Csak nem kések el...
Eszeveszetten kezdtem öltözni. Komolyan úgy, mint egy örült.
Felvettem az iskolai egyenruhámat, és felkaptam vállamra fekete iskola táskám. Elkezdtem keresgélni a telóm is, ami a pulton volt, a konyhában. Az ajtóhoz siettem, csak előtte felkaptam egy cipőt.
Lihegve léptem át a küszöböt, majd fülembe betettem a fülhallgatót. Elindítottam egy jó kis Girugamesh számot, hogy fel pörögjek így reggel. Út közben egy ismerős hang zavart meg. Etsushi vállamra tette kezét, majd egy picit lelasította lépéseim. Mellém baktatott.
-Ahj Asumi-san! Ha nem hallgatnál rockot, akkor hallanád a szexi és férfias hangom!-állt meg előttem.
Fekete haja szemébe lóg -mint mindig. Bőrkabát van rajta, és egy fekete farmer.
-Biztos.-vettem ki a fülhallgatót a fülemből. Etsushi elmosolyodott, majd előkapta a telefonját.
-Láttál már Koreai fiút?-kérdezte.
-Nem. Mert?-indultunk meg egymás mellett sétálva. Nem nagyon vagyok vevő az ilyen dolgokra. Maradok a saját nemzetiségemnél.
-De régimódi itt valaki.-bökött meg.
-Igen, tudom. Régimódi vagy Etsushi-san!-nevettem el magam. Megrázta fejét, majd mosolyogva megfogta kezem. Így léptük át az iskola kapuját, majd ajtaját is. Az épületben már fogadott a sok ismerős gyerek -akik már szinte nem is gyerekek.
Mindekin egyenruha van; kivéve egy embert. Ő itt a nagy menő. Ő koreai. Nos, akkor még is csak láttam már koreai fiút. Minden lány érte nyáladzik, mert nagyon helyes. Szerintük. Szerintem olyan, mint egy normál ember. Ferde szem, oké. Pufi arc, oké. Nos, mi Japánok is valahogy így nézünk ki. Akkor miért esedezzek én is egy ilyenért?
-Szia Asumi-san...Ahogy ti mondjátok...Vagy ahogy mi; Annyeong Asumi-yah.-támaszkodott a szekrényemre rágóját mellém köpve. Mérgesen néztem rá.
DongSun vette a jelet, s nagyot sóhajtott.
-Huzz el innen, DongSun-ahh!-mondtam neki. A koreai ka/ke bigyuszt használva. Nagyot sóhajtott. Mélyen szemembe nézve elhagyta szekrényem.
Kezdem utálni Japánt. Olyan egyhangú...Vajon milyen lehet Korea? Mostanában sokan beszélik, hogy gyönyörű. Nekem is oda kéne mennem. Annyira hívogat...
***
Óráim lassan teltek el, nagy sajnálatomra. Ahj...Elkéne mennem innen. Mármint Japánból. Még sosem voltam külföldön...Mi volna, ha egy kicsit elmennék Koreába? Persze erről nem kell senkinek sem tudni.
Leültem egy padra, és előkaptam telefonom. Elmegyek Koreába!
A szüleim ha megtudják, lesz ne mulass! De tojok rá! Már felnőtt ember vagyok, 19 éves. Nekem is megvannak a jogaim, és simán elmehetek Koreába. Én is ember vagyok. Egy olyan ember, aki önnálő alar lenni, és nem parancsolhatnak neki.
Leültem egy padra, és előkaptam telefonom. Elmegyek Koreába!
A szüleim ha megtudják, lesz ne mulass! De tojok rá! Már felnőtt ember vagyok, 19 éves. Nekem is megvannak a jogaim, és simán elmehetek Koreába. Én is ember vagyok. Egy olyan ember, aki önnálő alar lenni, és nem parancsolhatnak neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése