Bementünk a házba, mindahányan voltunk. Megcsapta orromat a kellemes fahéj illat, melyet már olyan régen éreztem. Emlékeszek, hogy kiskoromban mindig oda voltam a barack illatért, de aztán valahogy átváltottam erre, ami jó döntés volt. Azt hiszem, hogy a szomszédunkban lakó család lányának volt mindig fahéj illata, akivel anno nagyon sokat játszottunk. Az öcsém osztálytársa is volt, de én már a nevére sem emlékszek. Talán még itt laknak, de nem hinném. Hoseokkal lepakoltuk nehéz bőröndjeinket, aztán elindultunk a szobám felé. Az ajtóm előtt megtorpantam.
- Hát, te vagy az első fiú, akit felhozok a lakásomra – nevettem fel, mivel neki is mosolyt csaltam gyönyörű ajkaira.
- Megtisztelő számomra, Park Jimin – tapadt számra. Lassan ízlelgetni kezdte ajkaim aromáját, kicsit neki nyomva ajtómnak.
- A nyelvedet… - suttogta, majd visszatért ajkaimra, melyeket szétnyitottam, s engedtem, hogy a számban felgyülemlett nyálrétegben összekulcsolhassa nyelveinket, vad táncot járatva velük. A mi ajkaink nedves súrlódása vízhangzott a folyosón, halk cuppogásokkal társítva.
- Meg szeretnéd nézni a szobám, vagy előtte felfalsz, és jóllakottan besétálsz? – nevettem fel, elválva tőle. Kuncogott egyet, és kinyitotta az ajtót, ami mögöttem volt. Bementünk, és be is csuktuk magunk után az ajtót. A világoskék falaim látványa nagyon megnyugtatott. Nem volt gyerekes a szobám, hisz éretten hagytam el Busant. Az ajtóval szemben volt az ágyam, ami mellett mindkét oldalon volt egy ablak. A jobb oldalon volt még egy kis éjjeliszekrény is, egy lámpával, amit azért tartottam ott, mert szerettem olvasni éjjelente. Itt vagyunk hát, az én kis váramban.
- Na, fiúk, jöttök? – állt meg az anyukám az ajtóban, ki egy év alatt mit sem változott.
- Persze, Mrs. Park! – mosolygott Hoseok, és a kezemet fogva lementünk anya után a konyhába. Már apa is itthon volt, gondolom Jihee-ra hagyta a kávézót. Helyet foglaltunk az asztalnál, mely meg volt terítve az ebédhez. Hoseok mosolyogva ült le mellém, még mindig kezemet fogva.
- Héj hyung, ugye halkan szoktátok? – tette fel idétlen kérdését öcsém. Egyszer feküdtem le Hoseokkal, azt is részegen, így nem tudhatom, hogy mit tettem, és hogyan.
- Jó, akkor melyikkőtök a domináns fél? – kuncogott. Egy étkező asztalnál hogy lehet ilyeneket kérdezgetni? Méghozzá majdnem az egész családom előtt? Park Jihyun, ezt az egy hetet rettegésben fogod tölteni…
- Én – szólalt meg büszkén Hoseok. Na, ne! Én, mint passzív fél? Bár biztos élveztem, és el is tudnám fogadni.
- Jimin a passzív fél? Ne nevettessetek! – röhögött fel dongsaengem, akinek a szájába tudnék most lépni.
- Pedig ez így van! – nevettem fel. Jihyun még mindig gyerekes, hiába akar felnőtt lenni. Anya lépett oda az asztalhoz, egy nagy tállal a kezében, aminek nagyon jó illata volt. Hát mi is lehet benne, ha nem:
- KIMICHI!!!! – ordítottunk fel öcsémmel, amin az asztalnál ülő népség hangosan felkacagott. Hoseok kapott elsőnek, míg apa utoljára.
- Nos, akkor hallgatunk, Hoseok – mosolygott anya „páromra”; ha nevezhetek így.
- Hát, rendben. Jung Hoseok vagyok, 23 éves és Gwangju-ban születtem. A BTS rappere vagyok, és nagyon szeretek táncolni. De Jimint még a táncnál is jobban szeretem – mosolygott végül rám. Nagyon meghatott az utolsó mondata, és még bele is pirosodtam. Tetszett, hogy ilyeneket mondd. Hogy bókolt. Szépen lassan ebédelni kezdtünk, mikor anyukám elkezdett rólam Hopinak áradozni…
- Képzeld el, hogy Jimin, mikor kicsi volt, mindig énekelt nekünk esténként, és mindig adott nekünk autógrammot, ami az volt, hogy a nutellás kezével rá tenyerelt mindenre – nevetett anya, én pedig elpirultam.
- Hát, te vagy az első fiú, akit felhozok a lakásomra – nevettem fel, mivel neki is mosolyt csaltam gyönyörű ajkaira.
- Megtisztelő számomra, Park Jimin – tapadt számra. Lassan ízlelgetni kezdte ajkaim aromáját, kicsit neki nyomva ajtómnak.
- A nyelvedet… - suttogta, majd visszatért ajkaimra, melyeket szétnyitottam, s engedtem, hogy a számban felgyülemlett nyálrétegben összekulcsolhassa nyelveinket, vad táncot járatva velük. A mi ajkaink nedves súrlódása vízhangzott a folyosón, halk cuppogásokkal társítva.
- Meg szeretnéd nézni a szobám, vagy előtte felfalsz, és jóllakottan besétálsz? – nevettem fel, elválva tőle. Kuncogott egyet, és kinyitotta az ajtót, ami mögöttem volt. Bementünk, és be is csuktuk magunk után az ajtót. A világoskék falaim látványa nagyon megnyugtatott. Nem volt gyerekes a szobám, hisz éretten hagytam el Busant. Az ajtóval szemben volt az ágyam, ami mellett mindkét oldalon volt egy ablak. A jobb oldalon volt még egy kis éjjeliszekrény is, egy lámpával, amit azért tartottam ott, mert szerettem olvasni éjjelente. Itt vagyunk hát, az én kis váramban.
- Na, fiúk, jöttök? – állt meg az anyukám az ajtóban, ki egy év alatt mit sem változott.
- Persze, Mrs. Park! – mosolygott Hoseok, és a kezemet fogva lementünk anya után a konyhába. Már apa is itthon volt, gondolom Jihee-ra hagyta a kávézót. Helyet foglaltunk az asztalnál, mely meg volt terítve az ebédhez. Hoseok mosolyogva ült le mellém, még mindig kezemet fogva.
- Héj hyung, ugye halkan szoktátok? – tette fel idétlen kérdését öcsém. Egyszer feküdtem le Hoseokkal, azt is részegen, így nem tudhatom, hogy mit tettem, és hogyan.
- Jó, akkor melyikkőtök a domináns fél? – kuncogott. Egy étkező asztalnál hogy lehet ilyeneket kérdezgetni? Méghozzá majdnem az egész családom előtt? Park Jihyun, ezt az egy hetet rettegésben fogod tölteni…
- Én – szólalt meg büszkén Hoseok. Na, ne! Én, mint passzív fél? Bár biztos élveztem, és el is tudnám fogadni.
- Jimin a passzív fél? Ne nevettessetek! – röhögött fel dongsaengem, akinek a szájába tudnék most lépni.
- Pedig ez így van! – nevettem fel. Jihyun még mindig gyerekes, hiába akar felnőtt lenni. Anya lépett oda az asztalhoz, egy nagy tállal a kezében, aminek nagyon jó illata volt. Hát mi is lehet benne, ha nem:
- KIMICHI!!!! – ordítottunk fel öcsémmel, amin az asztalnál ülő népség hangosan felkacagott. Hoseok kapott elsőnek, míg apa utoljára.
- Nos, akkor hallgatunk, Hoseok – mosolygott anya „páromra”; ha nevezhetek így.
- Hát, rendben. Jung Hoseok vagyok, 23 éves és Gwangju-ban születtem. A BTS rappere vagyok, és nagyon szeretek táncolni. De Jimint még a táncnál is jobban szeretem – mosolygott végül rám. Nagyon meghatott az utolsó mondata, és még bele is pirosodtam. Tetszett, hogy ilyeneket mondd. Hogy bókolt. Szépen lassan ebédelni kezdtünk, mikor anyukám elkezdett rólam Hopinak áradozni…
- Képzeld el, hogy Jimin, mikor kicsi volt, mindig énekelt nekünk esténként, és mindig adott nekünk autógrammot, ami az volt, hogy a nutellás kezével rá tenyerelt mindenre – nevetett anya, én pedig elpirultam.
***
Nagyon sokat beszélgettek a szüleim hyungommal, míg én az öcsémmel hülyültem. Vacsi után Hopival felfutottunk az emeletre, s bementünk a szobámba. A mai napon a legjobb cselekedetét hajtotta ekkor végre Hoseok; szorosan magához ölelt, s fülembe mormolta:
- Szeretlek, Park Jimin. Mindennél jobban. Nekem nem is kellett Taehyung, csak te. Mindig is csak te, de Jungkook elvett tőlem téged. Szeretnék veled maradni...
- Szeretlek, Park Jimin. Mindennél jobban. Nekem nem is kellett Taehyung, csak te. Mindig is csak te, de Jungkook elvett tőlem téged. Szeretnék veled maradni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése